Leírás
Szeretnék az életemből néhány érdekes, izgalmas dolgot ezen az írásommal ,,megörökíteni” – az utókornak? Magamnak? Inkább csak magamnak, hiszen ebben a rohanó világban az egyének élete is csupa túlfeszített tempó, amiben nem érnek rá sokszor a saját kis környezetükkel sem foglalkozni, nem még mások zegzugos sorsával, háborúval, bombázásokkal, hadifogsággal tarkított életével is.
Maradok abban, hogy írom csak a magam kedvtelésére, azért kicsit reménykedve abban, hogy az utódok között talán csak lesz valaki, aki majd érdeklődéssel felhasználja a ,,családfa” bővítésénél, folytatásánál.
Önéletrajznak ez nagyon hosszú lenne, életregénynek meg rövid. Ezért csak írom; hogy mire sikeredik, még nem tudom.
Kerényi István
Bátyám írásához hozzátettem az én gondolataimat is, az ő emlékére szeretettel ajánlva. Kerényi Lajos atya
Egy kis beleolvasás:
A mélységben
Öcsi megbetegedett, vérhas-gyanúval kórházba került, s ennek köszönhette, hogy augusztus 20-án már nem volt a lágerben, vagonba rakták és hazaindult.
Egyedül maradtam a sok idegen sorstárs között, egyedül a napi kisebb-nagyobb gondjaimmal, s a legfőbb félelemmel: életben maradok-e? Hazaindulhatok-e, hazaérhetek-e? Nagyon jó volt abban a rosszban is együtt lenni, mindent megbeszélhettünk, a jó testvéri kapcsolatunk, ami otthon, a nagyszerű családi környezetben született és erősödött meg köztünk, lehetővé tette egymás kiegészítését, derűsen együtt szemlélni és átélni még a tragikusabb, nehezebb körülményeket is. A humorunk ott sem hagyott el minket. Persze a hazautazásunk nagy reményét a sok imádság tartotta meg bennünk. Az az imakönyv, amit a lágerben többen is használtak, az imádságaival tartotta ébren bennünk a hitet Istenben, a hazautazásban.
Tehát „egyedül” maradtam, pedig még ezután jöttek az igazi megpróbáltatások! Most már egyedül vigyáztam nagyon arra, hogy se testileg, se lelkileg ne roppanjak össze.
A rendszeres orvosi vizsgálatok aztán egyszer mégiscsak alkalmassá tettek a bányába való leszállásra. Hej, pedig ettől féltünk – most már féltem – a legjobban!
Borzalmas érzés fogott el, amikor be kellett szállni a nyitott, rozsdás liftbe, amelybe egyszerre csak négy ember fért bele, és elkezdett lefelé ereszkedni a teljes sötétségbe. Tudtam már azt, hogy ez a bánya, a többihez hasonlóan, a németek által berobbantott és vízzel elárasztott bánya volt. Ezzel is nehezíteni akarták az energia utánpótlást, meg hát már csak bosszúból is tönkretették.
Hát ilyen bányába kellett leszállnom nagy félelemmel, izgalommal, egyre mélyebbre a fekete sötétségbe, hétnyolcszáz méter mélyre. Nehéz azt a rettegést szavakba foglalni, amit akkor éreztem, amikor először ereszkedtem le a mélységbe. Sehol egy kis fény, az a nagy sötétség, ami ott lenn fogadott bennünket, még fokozta a bizonytalan érzést, őszintén írva, a félelmet.
Bizony, amikor egy-egy percre gondolataimban magam voltam, nem zavart, nem szólt senki, csak fohászkodtam, kértem a Mindenható jó Istent, segítsen innét épségben a felszínre jutni. Óriási bizalommal, hittel és az életben maradás reményével tettem mindezt, mert tudtam, hogy e rövidke életemben is már rengeteg segítséget kaptam az imáim meghallgatásában.
A beteges kiskorom után, szívós, teherbíró fiatalemberré lettem, az almásfüzitői és a győri bombázást, rövidke katonaságom borzalmait is mind egészségesen átvészeltem – és tudtam és tudom most is, hogy nem a szerencsémnek, hanem a gondviselő Istennek köszönhetem, köszönhettem. Leértünk a bánya mélyére. Nyolcan voltunk, kétszerre hozta le a csoportunkat a lift. Heten voltunk hadifoglyok és egy szovjet ember, a nacsalnyik, aki a brigád vezetője volt. Elmondta, hogy a vájatban lévő csilléket szabadítjuk ki a nagy sártengerből, és a vájat elejére tologatjuk azokat. Kiosztotta a szerszámokat: lapátokat, csákányokat, és mindenkinek a kezébe adott egy bányászlámpát, amit meggyújtottunk, s mindjárt lehetőségünk volt a tájékozódásra.
A szemünk is hozzászokott a fénytelen világhoz, láttunk is valamit, hozzákezdtünk a munkához.
A munka tempója nem volt nagy, a nacsalnyik nem törte magát, és minket sem hajtott. Komótosan lapátoltuk a sárhalmazt, ami a vájat alján volt. A síneket szinte teljesen ellepte a sok iszap. Elég képlékeny állagú volt, s bizony jól oda kellett dobálni a fal széléhez, hogy ne folyjon vissza a sínekre. Aztán nagy nehezen meg lehetett mozdítani a csilléket, amik a víz alatt alaposan berozsdásodtak. Szerintem ott lenn a mélységben ezek a vasszerkezetek meg sem tudnak száradni. A mozgásunk is korlátozott volt, hiszen a jó magyar kincstári bakancsainkat is már rég elvették, és helyette vászon felsőrészes, fatalpú bakancsot adtak, már amennyiben ezt bakancsnak lehet nevezni. Csak csetlettbotlott benne az ember. Ezzel a „bakanccsal” jöttem haza.
Már a negyedik-ötödik nap jártam le a bányába, amikor egyre kellemetlenebbül éreztem magam. Mintha kezdődő lázat is éreztem volna. Külön érzés volt a bal karom belső oldalán. Kicsit érzékeny volt, és kis keménységet éreztem a bőr alatt. Ez másnapra nagyobb lett, de azért kissé kábultan is, de elmentem még dolgozni.
Ezen a napon is csodálatos dolog történt velünk. A szokásos módon kezdődött a bányában a munkánk. A nacsalnyik mondta, hogy ma elmegyünk az egyik vájat végéig, megszámoljuk, hány csille van még ott bent, mennyi az iszap és egyéb. Amint haladtunk kétszázötven-háromszáz métert, a vájat felső részéről lehullott szén körülbelül combmagasságig ért. Úgy kellett átmásznunk rajta. Aztán megint mentünk vagy három-négyszáz métert. Végeztük a tervezett munkát.
Egyszer csak valami furcsa hangot hallottunk a csendben. A föld mélyében semmi hang nincs. Most egy zuhanásszerű hang, majd egyre halkuló morajlás jutott el hozzánk. Nem tudtuk elképzelni sem, hogy mi lehetett, de ez nem állította meg a megkezdett munkánkat.
A munka végeztével aztán lassan botorkáltunk vissza az aknához, hogy felszínre juthassunk. Egyszer csak aztán nem volt út tovább! Tanakodás, gondolkodás, a nacsalnyik is vakarta a fejét, míg aztán rájöttünk, hogy a nagy zuhanás itt történt, a vájat felső része beszakadt, ott, ahol befelé menet már volt a síneken egy halom szén.
Úgy beszakadt a szén, hogy semmi lehetőségünk nem maradt az átjutásra. Megijedtünk, de nem tört ki pánik. Mindegyikünk kereste a kiutat; fel a szén tetejére, és kézzel dobáltuk félre a nagyobb széndarabokat, az apróbbakat meg elkapartuk. Szívós, megfeszített munkával szedtük, kapartuk a nagy omlást. Az életösztön adta az erőt az elcsigázott hadifoglyokba és a nacsalnyikba is. A közérzetem egyre rosszabb lett, de én is tettem, amit a többiek.
Aztán végre sikerült egy részt megtisztítani, és ott egyenként, hason csúszva igyekeztünk átjutni a szénhalmon, rettegve attól, hogy egy újabb szénomlás odalapít bennünket a halomra.
Alig vártuk, hogy kiérjünk az aknához, s még jobban, hogy a felszínre is feljussunk. Talán én vártam a legerősebben, már nagyon szédültem is, éreztem, lázam is van, a karomon pedig megvastagodott az az érzékeny keménység. Már olyannak éreztem, mint amilyen vastag egy ceruza. Este még nem szóltam az orvosnak, mert a német hadifoglyok között azt is váltják.
És még egy részlet
IDE kattintva
Értékelések
Még nincsenek értékelések.