Vidám angyali harsonák Katolikus anekdoták 2.

Leírás

[responsivevoice_button voice=”Hungarian Female” buttontext=”Felolvasás” buttonposition=”before”]

Részlet a könyből.

Mit csinál itt, kántor uram?
A kocsmaajtó előtt tökrészegen hortyog a sárban a falu kántora. Arra megy a kisbíró, s nagy nehezen életre rázza a delikvenst:
– Mit csinál itt, kántor uram?! – kérdi tőle megbotránkozással vegyes felháborodással a hangjában.
– Mit csinálok, mit csinálok? – motyogja a lassan magához térő kántor. – Hát kottázom azt az éneket, hogy „Ím, arcunkra borulunk”!

A csongrádi nagytemplom kántora

1910 decemberében lecserélték a csongrádi nagytemplom régi, elhasználódott, XVIII. századi orgonáját, mégpedig olyanra, amelynek a korabeli híradások szerint messze környéken nem akadt párja. Új orgonához új kántor is kell; az állásra az akkor már országos hírű Kalmár Illés is jelentkezett. Még a műszaki átadást megelőzően kipróbálhatta az orgonát és tudását a választó bizottság előtt, mégpedig olyan mennydörgéségszerű robajjal (egyben az akusztikáról is meg akart győződni), hogy a krónikás szerint „a mennyezetről csaknem leszaladtak a glóriás szentek.” Amikor a próbát követően az egyik polgártárs meglátta a kórusról ledübörgő Illés kántor uram boltozatos, hatalmasan fejlett (és az ingnyakból előtűnő szőrös) mellkasát, elismeréssel szólt oda padszomszédjának:
– Hát, kutya legyek, ha ennek nincs gép a mejjibe! Az orgona felszentelésére december 23-án került sor. Illés bátyánk még előtte való nap átvehette főkántorrá szóló kinevezését.

Czibulka káplán temet
Czibulka Kristóf a messzi és szegény Árva vármegyéből érkezett Csongrádba káplánkodni még az 1830-as évek elején, de bizony húszévnyi szolgálat után sem bírta jól elsajátítani a magyar nyelvet. Nem is lakott a plébánián, oda csak ebédelni és vacsorálni járt, a szállása pedig egy jómódú parasztgazdánál volt.
Egyszer egy temetésen a síró, zokogó gyászolók nagyon zavarták az előre megírt gyászbeszéd elmondásában, ezért hátraszólt:
– Ne sirdog!
Mivel azonban a főleg asszonyokból álló rokonság továbbra is hangosan sírdogált, már haragosabban szólt oda nekik:
– Ne sírjádog!
Amikor azonban ez sem használt, mérgesen odakiáltotta a gyászoló gyülekezetnek:
– Krizduzs verje meg bennetoket, ne sírjádog, hiszen megfacsarodik a szívem!

Az endrődi templomszolga búcsúztatása
Elhunyt az endrődi (ma Gyomaendrőd) zsidó hitközségének katolikus vallású templomszolgája. A hitközség kívánsága az volt, hogy természetesen katolikus szertartás szerint temessék, de temetésekor méltóképpen emlékezzenek meg kenyéradó gazdáiról is.
A hatalmas hangú endrődi kántor, Ujházi nehéz feladat előtt állt. Félnapi fejtörésébe került, hogyan is oldhatná meg ezt a fogas – két felekezetet érintő – kérdést. Végül aztán, hajnaltájt a harmadik kancsó vörösbor meghozta számára az ihletet és a mindkét felet kielégítő megoldást.
Temetéskor, a szép számban összegyűlt gyászoló közönség előtt érces hangján a következő rigmust énekelte:
Nem volt soha bajom zsidó hitközséggel, Húsz évig szolgáltam őket békességgel. Fogadjátok hát ma számról a búcsúzást:
Én a mennybe megyek – sohse látjuk egymást.

Fujtatása következik
A szentségimádás után a kántor belekezd az énekbe:
– „Üdvözlégy, te szent manna…”
Közben félszemmel látja, hogy a fujtatógyerek rendetlenkedik. Felugrik, leken két nagy pofont a kölyöknek, aztán mintha mi sem történt volna, folytatja az éneket:
– „Ennél többet ki adna? Nincs mód benne…”

Suszterbasszus
Az egyik tanyasi kántor orgonakezelési technikája – finoman fogalmazva is – számos kívánni valót hagyott maga után. Amúgy rendes és népszerű ember volt a jámbor, s a „célszörű szögény embörök” különösen becsülték benne, hogy pálinkát csak mértékkel ivott (úgy napi félliternyit), sőt, még a lódoktort is barátjának tudhatta.
A templombúcsún azonban, sajnos, különösen rossz napja volt, s az offertóriumi éneknél számos suszterbasszust fogott az orgonán. Olyannyira, hogy a jelenlévő intelligencia tagjai közül néhányan felháborodtak a hallásukat veszélyeztető disszonanciák miatt, s elégedetlenségüknek hangot is adtak.
A sokáig némán lapító lódoktor azonban végül megvédte barátját:
– Ugyan, hagyjátok, higgyétek el nekem, hogy ilyen evangéliumi szellemű kántor nincs még egy a környéken.
Általános megdöbbenés és néma csend, amelyet csak a tanító felháborodott hangja tör meg:
– Hogyan?
– Hát egyszerű: nem tudja a jobb keze, hogy mit cselekszik a bal.

A rövidlátó, de igen találékony kántor
Összecseréli a rövidlátó kántor a búcsúztató énekeket, s egy öreg köszörűsnél elkezdi énekelni a kishalott búcsúztatóját:
– „Reggel még a kis bohó vígan játszott s örült…”
Erre valaki oldalba böki:
– Kántor úr, a köszörűsnél vagyunk!
Mire kántor uram szemrebbenés nélkül, rendíthetetlen nyugalommal folytatja:
– „Ma reggelre megkukult, s többé már nem köszö­rült”.